-      Szép név a Gábor?

-      Hm… se szép, se csúnya.

-      Nekem is közömbös volt, de megszépült.

-       Hogyan?

-      Egy kisfiú száján.

-      Hm?

-      Gábor… Hol van Gábor? Mit csinál Gábor? Átmehetek Gáborhoz?

-      Ki az a Gábor?

-      A kisfiú bátyja. Most már ő is abba az iskolába jár, ahová a nagyobbik. Keresi szünetekben, játékidőben. Kapaszkodna bele. Olyan fiúsan persze. Bunyózna, birkózna, kergetőzne.

-       Hát a bátyja?

-       Ő nem keresi. Nem várja. Ha úgy tudja, nem látják, bántja.

-       Hogyan?

-      Falhoz szorítja. Leteperi.

-      Fiúk, nem?

-      Fiúk, de ez nem játék. Az öccsére borított keserűség. A kicsi furcsasága, butasága fölött érzett szégyen.

-      Furcsaság? Butaság?

-      Az. Pont úgy és annyira furcsa, ahogy Gábor volt, mielőtt… vagyis amennyire ma is, amikor éppen nem tudja ésszel legyőzni az ösztöneit.

-      Hm?

-      Sokat éheztek. Az étel mindenek előtt és mindenek fölött. Étel, étel, főleg édesség, de ha az nem, legalább szénhidrát. Tészta. Késés az órákról tízórai szünet után, ha van esély maradék kekszre, nápolyira, müzliszeletre, gabonagolyóra.

-      A kicsi?

-      Nem csak. Gyakran Gábor is.
-   Butaság?
-   Még megítélhetetlen. Kevesebb tapasztalat, kevesebb tudás biztosan van.

-      Akkor hát?

-      Akkor hát utálja az öccsében önmagát, akivel küzd, s akivel szemben néha alulmarad.

-      Mindannyian alulmaradunk néha, nem?

-      Igen, de ezt ő még nem tudja. Így szégyelli magát a másikban.

-      Kár. Ha már olyan szépen hangzik a kicsi szájából, hogy "Gábor".