Nem tudom, hogy egyáltalán vita-e, de ha az, akkor biztosan nem szakmai. Mondjuk talán technikainak.
El kéne indulni: az utaknak azonban nem akad finanszírozója. A zökkenőmentes átmenet jegyében a januári állami fenntartásba vétel után március elejére lett gazdasági vezető. Addig lógtunk a levegőben... szerencsére nem kötélen, hajszálon.
Van viszont egy kis benzin, napi működtetési célokra. Abból lehetne szakmailag is működni. Be kellene ülni az autóba, vezetni, akár 200 km-t is, majd kiszállva kicsit dolgozni, és hazavezetni. Nem teljesen egyedül, de messze nem is úgy, mint a régmúlt időkben. Amikor még megoszlott, mert jogosítványok és vezetési (szigorúan gépjármű-vezetési!) kedv birtokában megoszolhatott a feladat: a vezetés a hosszú utakon.
Aztán alakultak a dolgok, ahogy az már a dolgoknak az ő rendes szokásuk. Fogyott a jogosítványok száma, megcsappant a vezetési kedv. Nem is volt ez addig baj, míg a MÁV és Volán vendéglátását élvezve látogattuk az iskolákat. Most nem lehet. A fenntartó felé nem derülhet ki, hogy végezzük a munkánkat, és hogy az pénzbe kerül. Pszt, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja...
Autóberregés nem hallik a KLIK-ig.
Csakhogy én meg ráéreztem a méla tájbámulás lelki szépségére, éppen a gyönyörű tájba illeszkedő rút Ózdon. Arra, hogy a távol töltött idő csökkenthető, akár pihenésre, akár munkára fordítható egy része, így aztán miattam nem berreg az autó motorja.
Jajj... Ellátatlanok maradnak a gyerekek...
Nem. Nem maradnak. Csak várnak az ellátásra. Ahogy én meg várok a helyzet tisztázódására. Aztán indulunk, gőzerővel, akarom írni villanymozdonnyal és sárga busszal.
Egy ország nem épülhet arra, hogy emberek puszta megszokásból és lelkiismeretük alapján elvégzik a munkájukat akkor is, ha a körülményeket nem biztosítják hozzá.
Katasztrófa, háború esetén persze más a helyzet.
Lehet, hogy ez már az?
