Szkáj, szkájcsizma, szkájszkréper, szkájholer.

Írnod kellene az adminisztrációdat. Amely megmutatja, hogy megtervezted. Amely megmutatja, hogy elvégezted. Ami … ami olyan távoli. Olyan idegen.

Holnap majd bejön egy apa, hogy elmondja, nem, nem, az ő kislánya soha. Olyat? Nem. Most pedig főleg nem. Már mosogatás közben megtaláltad azt a mondatát, amellyel szembesítheted. „Szeretném, ha nem hinnék el azt, amit arról mond, hogy nálunk otthon mi van, mert hazudik.” Van tehát a papír, amelyre saját kezével leírta a leányka, hogy mit csinált, s van ez a mondat. Akkor a holnapi osztályfőnöki meccsre is felkészültél.

A szkáj azonban nyúz. Nem a Sky News, amely mindig a legfrissebb hírekkel szolgál. Egy régi emlék.

A legtöbb széken fekete volt, néhányon piros. Nem a mi termünkben. Ott egyszerű, kárpitozatlan faszékek álltak a padok mellett. Ezek a székek a kémia előadóban voltak. Sajnos nem tudom fel, hogy mit kerestünk mi heti egy, koradélutáni órában abban a teremben, első osztályosokként, de jó hely volt. Egy magasságban a szemközti házzal. azzal az emelettel, ahol laktunk. A közbeékelődő földszintes nyomdaépület nem akadályozta a merengést. Ahogy erkölcsi érzékünk sem a funkcióörömöt. Ma már rongálást mondanék. Akkor azonban pusztán élvezet volt. Máig fel tudom idézni markomban az érzést, ahogy a ceruzák hegye a kezdetben ellenálló, majd hirtelen engedő szkáj bevonaton át finoman koppant a szék fáján.

Nem tudom hány hete lyuggattuk lelkesen, tanítónk háta mögött a műbőrt, amikor eljött a számonkérés. Mondhatnánk azt is, hogy az igazság pillanata, de látjuk majd, s beláthatjuk, hogy odáig nem jutott el az ügy.

Talán a teremben tanító szaktanárnak tűnt, fel, talán a takarítónak, hogy a székek, a frissen bevont székek burkolata csupa lyuk. Csupa lyuk, mióta az édes kis elsősök, az óvodából éppen csak átkerült aranyos kis gyerekek is be-bejárnak a terembe.

Szegény osztályfőnökünk kapta a feladatot, hogy kiderítse, hogyan indult el a rongálásba futó játék. Felállított valakit.

-        Te lyukasztgattad?

-        Igen. De nem én találtam ki.

-        Hát?

-        Petitől láttam.

-        Peti, lyukasztgattad?

-        Igen, de nem én találtam ki.

-        Sejtettem. Kitől láttad?

Mondja a következő nevet. Kezdetben csak fiúk, aztán már lányok is állnak a tábla előtt egyre növekvő sorban. Rám is sor kerül.

-        Lyukasztgattad?

-        Igen.

Nem teszem hozzá, hogy nem én találtam ki, mert arra emlékszem, hogy ha körülnéztem, mikor ebben a teremben ültünk, mindig volt valaki, aki éppen … én is. Hogyne. Kipróbáltam. Jó érzés volt.

-        Kitől láttad?

Átfut rajtam, hogy azt mondjam, mindenkitől. De ez nem lenne igaz. Néhányan tényleg soha nem csinálták. Már annyian vagyunk itt és annyira mindegy, hogy leszünk-e többen. Valaki úgy dönt bennem, hogy már elég. Aki már itt áll, annak mindegy. Aki még a helyén ülhet, annak nem. Találomra rámutatok valakire a már állók közül.

-        Tőle.

A kör bezárult. Tanítónknak is elege lehetett. Nem firtatta tovább, hogy a még ülők között vannak-e más lyuggatók, bár a padokból felszálló sóhaj talán az ő figyelmét sem kerülte el.

Az igazság elbukott, én vetettem neki gáncsot, s tanítóm segítette talpra, de nem bántam.

Nem emlékszem, hogy milyen büntetést kaptunk. Nem tudom, kellett-e a szüleinknek fizetniük a tönkre tett székek miatt. Nem emlékszem másra, csak az átlyukadó bőr érzésére a kezem alatt és arra, ahogy felvillant bennem: nem kell már hosszabb sor. Nem lett volna tőle semmi sem igazabb, sem igazságosabb.

Ismered a körtecsumák történetét? Nem? Pedig mókás kis sztori az. Tudod, ezek olyanok ám, hogy letördelik magukat a körtékről, felállnak a gyerekek tányérja szélére, és fejest ugrálnak a spenótba. Nem hiszed? Nos, az a baj, hogy én sem. Ráadásul a történet rohadtul nem vicces. Semmivel nem viccesebb, mint az úrkúti menzán uborkadarabtól megfulladt lány története. Jó, de ti csak vicceltetek, és ő nem fulladt meg. Mondok én nektek valamit. Vicc az, amin az is nevet, akinek meséled. Másként mondva, ha nem rajta, hanem vele nevettek. Így aztán ez nem mókás, nem móka, nem vicc.

Összebeszéltetek, hogy a csumákat beleteszitek az ételébe. Hiszen úgysem lát. Hiszen úgysem veszi észre. Majd jót nevettek. Rajta. Kinevetitek. Kuncogtatok is, de ő nem nyelte le. Se a csumát, se a tréfát. A csumától köhögni kezdett, s csak annyit tudott mondani a segítségére siető nevelőtanárnak, hogy valami kemény van az ételében. Otthon pedig elmesélte az édesanyjának. Ő meg nekem. Nevethettek ezen is: árulkodik az anyjának, a tanároknak…

Vádolhatjátok, hogy nektek nem lenne bajtok, ha ő nem szól. Csak emlékeztetnélek benneteket, hogy nektek sem, ha nem csináltok ilyet. De csináltatok. Ez nem árulkodás. Csak bírói megítélés kérdése, hogy ha nem felköhögi, hanem megfullad, mi történik. Nem vele, ő meghal. Veletek. Mert a büntethetőség korhatárát – bizonyos tényállásokra – már mindannyian átléptétek, s már nem csak a lelkiismeretetek büntetne. Ahogy átléptetek egy másik határt is. Mindenütt van egy legelesettebb, legesendőbb. Most, köztetek ő az.

 Emlékeztek, korábban utazótanárként dolgoztam. Előtte felnőttek rehabilitációjában. Látom az utat, nem tisztán, de az irányát jól kivehetően. Pedig nem fényes. Lesztek ti még a határ másik oldalán. Milyen mulatságos is lesz. Vagy nem? Nem így gondoljátok? Ahogy nem nevetett ma X sem, aki a délutánokat már nem tölti köztetek, s távollétében igyekeztetek mindenkivel úgy tudatni, hogy ő, egyedül ő a bűnös, a kitaláló, ti csak… Ti csak mit? Ti csak letörtétek? Ti csak odaadtátok másnak, hogy tegye bele? Ti csak a kanalára szedtétek? Ti csak kinevettétek? Ti, akik egymást barátnőknek hiszitek, s kenitek egymásra a szilvalekvárt nagykanállal?

Ma lezártuk. Írásban kértem a szüleiteket, beszélgessenek veletek azokról a veszélyekről, amelyek abban rejlenek rátok nézve, ha egymással így bántok. Remélem, megteszik. Igyekszem eltávolítani magamtól a történteket, (bár felejteni nem fogom), hogy folytatni tudjuk a közös munkát.

Az osztályközösség alakítása rovatba vajon mit írjak? Belefér ez? A kétségeim színtisztán szakmai jellegűek. Ugyanis igazatok van, ha börtönnek érzitek az iskolát. Innen a mindennapokban nem vezet út sehová. Havonta átlagban egy program, ami kint zajlik, az iskola falain és udvarán túl. Délután az osztályban, esetleg a tornateremben, este a diákotthonban. Szabályozottan, az ébredéstől az elalvásig. Nem is lehet másként, ennyi gyerekkel – hallom a felnőttek érveit. Nem tudom. Nem tudom, hol van a ti szabadidőtök?

Nem tudom, ér-a annyit a házi feladat, mint amennyi a veszteség azon, hogy ennyire bezárva éltek. Nem tudom, mit éreztem volna én, a meglehetősen önfejű kamasz, ha nem lehetett volna egyetlen nyugodt, elvonulós, magamba fordulós percem sem vasárnap estétől péntek délutánig. Nem tudom. De sejtem.

Így azért kötöttünk ma egy megállapodást. Veletek már rajta a pecsét, a kollégákkal majd, talán. Minden hónap utolsó csütörtökjének délutánját üresen hagyjuk, és elmegyünk. Valahova, ahova ti szeretnétek. S ez is bökkenő. Mert ahányan vagytok, annyi félék. Vajon megtaláljuk-e majd a közös nevezőt? Még remélem.

Ferenc-napra

- Segítenél? – kérdezte, nyakát hátra szegve.
Nem kapott választ. Megismételte:
- Segítenél?
- Ki vagy? Ó, látlak már. Egy madár.
- Igen, én a madár szólok Ferenchez. Úgy tudom, értesz a nyelvünkön.
- Értenünk kell egymást. Minden más csak prédikáció. Mit szeretnél?
- Megtalálni Tyltylt és Mytylt.
- Hm… ők mér rég … - harapta el a mondat végét.
- Meghaltak. Akárcsak te, Ferenc. Ezért gondoltam, hogy talán segíthetnél.
- Értem. Miért keresed őket?
- Találkozni szeretnék velük. Úgy tudom, egy kék madarat kerestek.
- Nem egyet. A kék madarat.
- Ennyire, sajnos, nem értem a nyelveteket. Van különbség egy kék madár és a kék madár között?
- Hajajj, de mekkora. Az emberek közül is kevesen értik.
- Tyltyl és Mytyl értették?
- Nem tudom. Nem ismertem őket személyesen.
- Kiket ismersz?
- Jó ideje senkit, közelről.
- Nem jönnek ide hozzád?
- Jönnek, megállnak előttem, nem beszélgetnek, csak kattintgatnak kis dobozaikkal. Ám ti, madarak, kétségkívül többen jöttök.
- Mi ismerünk. Tudod, apáról fiúra – mindig ugyanaz a madárnóta.
- Az emberek már nem ismernek, pedig egész virágoskertem itt maradt nekik. Bár most éppen él egy Ferenc, aki ismerni látszik engem.
- Névrokonod. Miért ne ismerne?
- Fordítva, kismadár: azért lett névrokonom, mert ismer.
- Nem értem.
- Nem baj. Senki nem ért mindent, és aki sokat ért, gyakran boldogtalan.
- Akkor tudsz segíteni, hogy találkozzak Tyltyllel és Mytyllel?
- Nem, nem tudok. De ha minden nap eljössz ide, előbb-utóbb oda jutsz, ahol ők is vannak. Igaz, akkor is, ha soha többet nem repülsz ide.
- Akkor hát mindegy, mit teszek?
- Dehogy mindegy. Se amit teszel, se amit mulasztasz.
- Azt mesélik rólad, hogy szót értettél az állatokkal.
- Az állatokkal is.
- Az is szó számít?
- Egyre inkább. Sokan hiszik, hogy elég az állatokat szeretniük.
- Nem elég?
- Nem. Egyetlen macska zöld szeme, egyetlen madár fekete gombszeme, egyetlen kutya hűséges barna szeme sem csillog szebben egy kisgyerekénél.
- Macskát mondtál? Hát nem is tudom, gyerek vagy macska...
- Nem is kell tudnod. Neked nem.
Katt – mondta a mobil. A madár megijedt. Csipogásnyi búcsú nélkül elrepült. Ferenc fájós derekát lapogatva felegyenesedett, s vár. Azokra, akik beszélgetni is szeretnének vele.