Ismered a körtecsumák történetét? Nem?
Pedig mókás kis sztori az. Tudod, ezek olyanok ám, hogy letördelik magukat a
körtékről, felállnak a gyerekek tányérja szélére, és fejest ugrálnak a
spenótba. Nem hiszed? Nos, az a baj, hogy én sem. Ráadásul a történet rohadtul
nem vicces. Semmivel nem viccesebb, mint az úrkúti menzán uborkadarabtól
megfulladt lány története. Jó, de ti csak vicceltetek, és ő nem fulladt meg.
Mondok én nektek valamit. Vicc az, amin az is nevet, akinek meséled. Másként
mondva, ha nem rajta, hanem vele nevettek. Így aztán ez nem mókás, nem móka,
nem vicc.
Összebeszéltetek, hogy a csumákat
beleteszitek az ételébe. Hiszen úgysem lát. Hiszen úgysem veszi észre. Majd jót
nevettek. Rajta. Kinevetitek. Kuncogtatok is, de ő nem nyelte le. Se a csumát,
se a tréfát. A csumától köhögni kezdett, s csak annyit tudott mondani a
segítségére siető nevelőtanárnak, hogy valami kemény van az ételében. Otthon
pedig elmesélte az édesanyjának. Ő meg nekem. Nevethettek ezen is: árulkodik az
anyjának, a tanároknak…
Vádolhatjátok, hogy nektek nem lenne
bajtok, ha ő nem szól. Csak emlékeztetnélek benneteket, hogy nektek sem, ha nem
csináltok ilyet. De csináltatok. Ez nem árulkodás. Csak bírói megítélés
kérdése, hogy ha nem felköhögi, hanem megfullad, mi történik. Nem vele, ő
meghal. Veletek. Mert a büntethetőség korhatárát – bizonyos tényállásokra – már
mindannyian átléptétek, s már nem csak a lelkiismeretetek büntetne. Ahogy
átléptetek egy másik határt is. Mindenütt van egy legelesettebb, legesendőbb.
Most, köztetek ő az.
Emlékeztek, korábban utazótanárként dolgoztam.
Előtte felnőttek rehabilitációjában. Látom az utat, nem tisztán, de az irányát
jól kivehetően. Pedig nem fényes. Lesztek ti még a határ másik oldalán. Milyen
mulatságos is lesz. Vagy nem? Nem így gondoljátok? Ahogy nem nevetett ma X sem,
aki a délutánokat már nem tölti köztetek, s távollétében igyekeztetek
mindenkivel úgy tudatni, hogy ő, egyedül ő a bűnös, a kitaláló, ti csak… Ti
csak mit? Ti csak letörtétek? Ti csak odaadtátok másnak, hogy tegye bele? Ti
csak a kanalára szedtétek? Ti csak kinevettétek? Ti, akik egymást barátnőknek
hiszitek, s kenitek egymásra a szilvalekvárt nagykanállal?
Ma lezártuk. Írásban kértem a
szüleiteket, beszélgessenek veletek azokról a veszélyekről, amelyek abban rejlenek
rátok nézve, ha egymással így bántok. Remélem, megteszik. Igyekszem
eltávolítani magamtól a történteket, (bár felejteni nem fogom), hogy folytatni
tudjuk a közös munkát.
Az osztályközösség alakítása rovatba
vajon mit írjak? Belefér ez? A kétségeim színtisztán szakmai jellegűek. Ugyanis
igazatok van, ha börtönnek érzitek az iskolát. Innen a mindennapokban nem vezet
út sehová. Havonta átlagban egy program, ami kint zajlik, az iskola falain és
udvarán túl. Délután az osztályban, esetleg a tornateremben, este a
diákotthonban. Szabályozottan, az ébredéstől az elalvásig. Nem is lehet
másként, ennyi gyerekkel – hallom a felnőttek érveit. Nem tudom. Nem tudom, hol
van a ti szabadidőtök?
Nem tudom, ér-a annyit a házi feladat,
mint amennyi a veszteség azon, hogy ennyire bezárva éltek. Nem tudom, mit
éreztem volna én, a meglehetősen önfejű kamasz, ha nem lehetett volna egyetlen
nyugodt, elvonulós, magamba fordulós percem sem vasárnap estétől péntek
délutánig. Nem tudom. De sejtem.
Így azért kötöttünk ma egy megállapodást.
Veletek már rajta a pecsét, a kollégákkal majd, talán. Minden hónap utolsó
csütörtökjének délutánját üresen hagyjuk, és elmegyünk. Valahova, ahova ti
szeretnétek. S ez is bökkenő. Mert ahányan vagytok, annyi félék. Vajon
megtaláljuk-e majd a közös nevezőt? Még remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése