Szkáj, szkájcsizma, szkájszkréper, szkájholer.

Írnod kellene az adminisztrációdat. Amely megmutatja, hogy megtervezted. Amely megmutatja, hogy elvégezted. Ami … ami olyan távoli. Olyan idegen.

Holnap majd bejön egy apa, hogy elmondja, nem, nem, az ő kislánya soha. Olyat? Nem. Most pedig főleg nem. Már mosogatás közben megtaláltad azt a mondatát, amellyel szembesítheted. „Szeretném, ha nem hinnék el azt, amit arról mond, hogy nálunk otthon mi van, mert hazudik.” Van tehát a papír, amelyre saját kezével leírta a leányka, hogy mit csinált, s van ez a mondat. Akkor a holnapi osztályfőnöki meccsre is felkészültél.

A szkáj azonban nyúz. Nem a Sky News, amely mindig a legfrissebb hírekkel szolgál. Egy régi emlék.

A legtöbb széken fekete volt, néhányon piros. Nem a mi termünkben. Ott egyszerű, kárpitozatlan faszékek álltak a padok mellett. Ezek a székek a kémia előadóban voltak. Sajnos nem tudom fel, hogy mit kerestünk mi heti egy, koradélutáni órában abban a teremben, első osztályosokként, de jó hely volt. Egy magasságban a szemközti házzal. azzal az emelettel, ahol laktunk. A közbeékelődő földszintes nyomdaépület nem akadályozta a merengést. Ahogy erkölcsi érzékünk sem a funkcióörömöt. Ma már rongálást mondanék. Akkor azonban pusztán élvezet volt. Máig fel tudom idézni markomban az érzést, ahogy a ceruzák hegye a kezdetben ellenálló, majd hirtelen engedő szkáj bevonaton át finoman koppant a szék fáján.

Nem tudom hány hete lyuggattuk lelkesen, tanítónk háta mögött a műbőrt, amikor eljött a számonkérés. Mondhatnánk azt is, hogy az igazság pillanata, de látjuk majd, s beláthatjuk, hogy odáig nem jutott el az ügy.

Talán a teremben tanító szaktanárnak tűnt, fel, talán a takarítónak, hogy a székek, a frissen bevont székek burkolata csupa lyuk. Csupa lyuk, mióta az édes kis elsősök, az óvodából éppen csak átkerült aranyos kis gyerekek is be-bejárnak a terembe.

Szegény osztályfőnökünk kapta a feladatot, hogy kiderítse, hogyan indult el a rongálásba futó játék. Felállított valakit.

-        Te lyukasztgattad?

-        Igen. De nem én találtam ki.

-        Hát?

-        Petitől láttam.

-        Peti, lyukasztgattad?

-        Igen, de nem én találtam ki.

-        Sejtettem. Kitől láttad?

Mondja a következő nevet. Kezdetben csak fiúk, aztán már lányok is állnak a tábla előtt egyre növekvő sorban. Rám is sor kerül.

-        Lyukasztgattad?

-        Igen.

Nem teszem hozzá, hogy nem én találtam ki, mert arra emlékszem, hogy ha körülnéztem, mikor ebben a teremben ültünk, mindig volt valaki, aki éppen … én is. Hogyne. Kipróbáltam. Jó érzés volt.

-        Kitől láttad?

Átfut rajtam, hogy azt mondjam, mindenkitől. De ez nem lenne igaz. Néhányan tényleg soha nem csinálták. Már annyian vagyunk itt és annyira mindegy, hogy leszünk-e többen. Valaki úgy dönt bennem, hogy már elég. Aki már itt áll, annak mindegy. Aki még a helyén ülhet, annak nem. Találomra rámutatok valakire a már állók közül.

-        Tőle.

A kör bezárult. Tanítónknak is elege lehetett. Nem firtatta tovább, hogy a még ülők között vannak-e más lyuggatók, bár a padokból felszálló sóhaj talán az ő figyelmét sem kerülte el.

Az igazság elbukott, én vetettem neki gáncsot, s tanítóm segítette talpra, de nem bántam.

Nem emlékszem, hogy milyen büntetést kaptunk. Nem tudom, kellett-e a szüleinknek fizetniük a tönkre tett székek miatt. Nem emlékszem másra, csak az átlyukadó bőr érzésére a kezem alatt és arra, ahogy felvillant bennem: nem kell már hosszabb sor. Nem lett volna tőle semmi sem igazabb, sem igazságosabb.