-      Szép név a Gábor?

-      Hm… se szép, se csúnya.

-      Nekem is közömbös volt, de megszépült.

-       Hogyan?

-      Egy kisfiú száján.

-      Hm?

-      Gábor… Hol van Gábor? Mit csinál Gábor? Átmehetek Gáborhoz?

-      Ki az a Gábor?

-      A kisfiú bátyja. Most már ő is abba az iskolába jár, ahová a nagyobbik. Keresi szünetekben, játékidőben. Kapaszkodna bele. Olyan fiúsan persze. Bunyózna, birkózna, kergetőzne.

-       Hát a bátyja?

-       Ő nem keresi. Nem várja. Ha úgy tudja, nem látják, bántja.

-       Hogyan?

-      Falhoz szorítja. Leteperi.

-      Fiúk, nem?

-      Fiúk, de ez nem játék. Az öccsére borított keserűség. A kicsi furcsasága, butasága fölött érzett szégyen.

-      Furcsaság? Butaság?

-      Az. Pont úgy és annyira furcsa, ahogy Gábor volt, mielőtt… vagyis amennyire ma is, amikor éppen nem tudja ésszel legyőzni az ösztöneit.

-      Hm?

-      Sokat éheztek. Az étel mindenek előtt és mindenek fölött. Étel, étel, főleg édesség, de ha az nem, legalább szénhidrát. Tészta. Késés az órákról tízórai szünet után, ha van esély maradék kekszre, nápolyira, müzliszeletre, gabonagolyóra.

-      A kicsi?

-      Nem csak. Gyakran Gábor is.
-   Butaság?
-   Még megítélhetetlen. Kevesebb tapasztalat, kevesebb tudás biztosan van.

-      Akkor hát?

-      Akkor hát utálja az öccsében önmagát, akivel küzd, s akivel szemben néha alulmarad.

-      Mindannyian alulmaradunk néha, nem?

-      Igen, de ezt ő még nem tudja. Így szégyelli magát a másikban.

-      Kár. Ha már olyan szépen hangzik a kicsi szájából, hogy "Gábor".

A fonalak szeretete és unokája súlyos, genetikai eredetű betegsége kapcsán ismertük meg egymást. Már éppen ott tartottam, hogy megszakítom a kapcsolatot, mert egy számomra alapvetően fontos kérdésben másként gondolkozunk.
Egy menekültellenes posztjára, íme, ezeket a válaszokat kapta:

• 1. Nem a migránsoktól kell félni, hanem a vallás mögé rejtőzködő elvakult gonoszoktól... és ez nem csak a moszlimokra vonatkozik... az inkvizíció is megdöbbentett kissé a szeretet vallása nevében végrehajtva... Tény, hogy más a kultúrájuk, a szokásaik, de szeretettel és megértéssel talán egyszer el tudja az emberiség fogadni egymást.
• 2. Most èpp tanítanak gyűlölni, hogy kell jól,
  Előbb, mert idegen, mert más, akár köztünk is a betegek... Tudod, ha elkezdjük, egyszer ők is sorra kerülnek!
  Inkább ettől fèlj!

  2.a Köszönöm. Igen. Állatkerti út 4. T4 program. Nem mindenki ismeri.
3. Csak egy kérdés: hogy a viharba' tud fennmaradni egy elszigetelt, arámi nyelvet beszélő, keresztény csoport Szíriában, muszlimok között, immár közel másfél évezrede? Mert azok intoleránsak? Úgy érzem, van ebben a történetben egy pici, általánosító csúsztatás.
• 4. Azért itt olyan értékrendbeli különbségek vannak amit nem lehet tolerálni! MIT MOND A KORÁN A NŐKRŐL?!!!
  A részletek a Koránból és a Hadithokból származnak. (A muszlimok Allah akaratának tekintik a Hadithokat is.)... 

  1. A világi jogállam értékei felbecsülhetetlenek - főleg ha mindenki maga döntheti el, akar-e önként valamilyen vallást gyakorolni. A muzulmán férjeket választó amerikai nőket nagyon sajnálom, A lányom nélkül soha története is megrázó, de nem árt kissé körültekinteni, mielőtt élete egyik legfontosabb lépését elköveti az ember. A társadalmat általában kell megvédeni a túlkapásoktól, elhajlásoktól, nemcsak egy vallás jelentette potenciális veszélyektől.
5. Tudatos félrevezetés! A menekültek annyira iszlamisták, mint a Törökök, éppen hogy csak. Például a nők kendőt hordanak, szerintem nagyon jól áll, kiemeli az arcot. A férfiak sincsenek tetoválva, szerintem ez se baj. Kevés vizet használnak, és mégis tiszták, szerintem ez se mellékes. És két lábon tudnak járni a földön, mert az adta neki az Isten! Hát kinek kell valami más?

"Rosszul aludtam. Fáj a hátam. Rémálmom volt. Tudod, az a fajta, amelyikből nem tudsz felébredni, és sosincs vége." Ezt mondta ma, mikor hazaért. Ő, akit soha meg nem érintett a politika. Aki azt hitte, távol tarthatja magát tőle.Aztán át kellett mennie az aluljárón.Azon, ahol nem volt távolság. Néhol annyi sem, hogy két pokróc közt átléphessen a járókelő. Akkor megértette. A távolság nem  rajtunk múlik.

Nem tudom, mennyire követi most a híreket. Mennyire percrekész.Azt álmodta,"Valami szigeten voltunk. Lehet, nem sziget. Valami lapos tetejű hegy, ahonnan nem lehetett elfutni.Támadtak minket. Sokan. Annyian voltak, mint mi."

Mint mi.Ennyit elég is lenne megérteni. Mint mi.

nyelvparádé

Nyelv, tudás, igazságtalanság

Nyelvparádé … alapvetően reklámfelület. Miért ezt, miért nálunk tanulja? Miért pont nálunk? Helyszín a Millenáris, ami a mediterrán napfény ellenére megkopottnak, sőt kopottasnak tűnik. A közönség nem a sarki pékségeké. Nem olcsóbbnak vagy nagyobbnak kell látszani. Aki csak tanfolyamot tud ajánlani, annak itt nem érdemes standot foglalni.

Amit keresek, némi egzotikum. Nem az Afrika-részleg. Nyelvek. Amelyek beszélőinek száma az utóbbi két hónapban megugrott az országban. Nyelvek, amelyeket nem értünk, nem beszélünk. Kivéve a köztünk élő, közülük valókat. Ők tolmácsoltak. Már akik vállalták. 

Kamasz voltam, mikor rájöttem, hogy nem lehet mindent megtanulni. Meggyászoltam. Lassan értettem csak meg, hogy ez nem pusztán korlát, de felmentés is, hiszen akkor talán nem is kell. Most, a tarka standok között nem bolyongva, csak járkálva, mert tenyérnyi volt ez a kiállítás, nem nagyobb, belém sajdult ismét. Nem lehet igazán ritka nyelvet tanulni. Ezen még a második születésnapját ünneplő Yunus Emre jelenléte sem változtat. Pontosabban, nyilván lehet, de hivatalos csatornák, vélhetően a csekély kereslet miatt, nincsenek.

Eldobált papírok, örökre eltagadni vágyott identitás… Ha magukkal hozták volna az anyanyelvükön kiállított iratokat, vajon akadt volna, aki elolvassa? Ha nem mindenki vallja magát a befogadandónak kikiáltott nemzetekhez tartozónak, kik tudták volna eldönteni, beszédjük alapján, hogy honnan jöttek? A nyelv, különösen ha anyanyelv, szövet, anyagában mintás, vagy hímzett, tájanként változó, jellegzetes. Abba ütköztem odalent, a gehennom kapujában, mikor még nem látszott, hogy befelé vagy kifelé vezető kapu az, hogy nincs valódi kommunikációs felület, mert nem beszélnek angolul. Én sem. Jobbára olvasok, főleg szakirodalmat, beszédkészségem alig. Egyikükkel valami szláv keveréknyelven próbálkoztunk, de ott se volt közös nevező. Lehet, hogy ők több nyelven is beszéltek: szomszédaik nyelvén. Ez azonban még mindig oly távoli számomra, hogy nem értem azt sem. Ami érthetetlen, az pedig félelmetes. Mindkét félnek. 

Az ujjlenyomatvétel is. Az értelme egyszerű. Egyedi, nem változik. Elveszíteni is csak az ujjaddal együtt tudod. Ha a bőröd megsérül, a gyógyulás után a friss bőr ugyanazt a mintázatot mutatja. Azaz szemben a neveddel, amit elveszíthetsz, eldobhatsz, ez veled marad, míg vagy.  Egyenruhás ember, akivel nem értjük egymást, akinek szavait senki és semmi nem tolmácsolja nekem, az ujjlenyomatomat akarja. Félek. Nem értem. Nem akarom. Más is lehet az oka, mint félelem. Ezt kellene szűrni. Kellett volna. Már mindegy. Bizonyára sokan nem is voltak írástudók, de akik igen, kézbe kapott, anyanyelvükön megfogalmazott pár mondatot megértettek, s társaikkal megoszthattak volna, elmagyarázva mi történik, miért.

Most már persze ez is mindegy. Aki holnap éjfélig eléri a határt, segítséggel, önerőből vagy drágán megfizetve minden kilométert, esélyt kap. Aki nem, arra kemény hónapok várnak. S ki tudja, élet lesz-e a folytatás. Egy biztos, ha mostantól valamit igazságtalannak érzek a magam számára, azt gondolom majd, hogy utolsó filléreimen eljutottam Magyarország déli határára. 2015. szeptember 15. hajnalán.

Emlékszel? Nem? A napjára én sem. Te egyáltalán nem emlékszel? Hát persze. Ilyesmi meg se történhet. Ha mégis, akkor olyan messze, hogy minket már nem érhet el. Nem olyan messze? Akkor pedig olyanokat érint, akik meg is érdemlik.

A napjára nem, de napra, ahogy sütött, pontosan emlékszem. Ferdén sütött már, oldalról, ahogy álltam veled a teraszon. Késő délután? Kora este?

A zúgás, a tompa zúgás nem volt ismerős. Szerencsémre. Félelmetes se. Egy darabig. Amíg bele nem remegett a hegy. Nem az öreg ház, amelyet törvények védtek, tehát védtelen volt. A hegy remegett. A semmilyen korábban hallott hanghoz nem hasonlítható morajlás még további hullámokban közeledett, majd lassan elhalt. Bombázók hangja rezgett a lábam alatt. Amennyire a háztartás és a ti ellátásotok engedte, figyeltem a híreket. Átrepülhetnek vagy nem? Fölöttünk vagy kerüljenek? Fokozza a feszültséget, ha fejünk fölött viszik át a halált, vagy annak az öldöklésnek ott bármi áron véget kell vetni?

Sosem hallottam korábban bombázók zaját, s most a zajuk és a hírek egyetlen hangképpé álltak össze, amely sivításba és robbanásba torkollik majd délen, kétszáz kilométerre. Te, aki a hangokra különösen érzékeny voltál, dermedten fülelted az eget. A táguló világegyetemben már akkor is gyorsan zsugorodó Földön lassan megnyugodott lábam alatt a föld. Akkor még nem tudtam, hogy kétszáz kilométer nem csak repülővel van közel. Nem tudtam, hogy lehet annyit vagy akár többet gyalogolni gyerekekkel is.

Mi ez a távolság, ha az élet múlik rajta?

Csömör. Nem a város határán.Bennem érte el a peremet túlcsordulva a mocsok.Nem a talpamon az iskoláig vitt, amelytől recsegve váltak el lépteim a linóleumtól. Ez magától értetődő volt. Hol háború van, ott háború van. Mocsok. Kívül és belül. Élősködők: két- és hatlábúak. Előbbiek vámszedők: a nyomor vámszedői a leomlott határokon.

A félelem jogos. Az ismeretlentől. Amíg ismeretlen. Az érthetetlentől. Amíg nem értjük.Ismerkedni kell, törekedve a megértésre.

A mindent elsöprő gyűlöletre nincs magyarázat. Számomra. Így nem is keresem.

Most tehát itt vagyok. Tudom, hogy itt sem egyedül.