nyelvparádé

Nyelv, tudás, igazságtalanság

Nyelvparádé … alapvetően reklámfelület. Miért ezt, miért nálunk tanulja? Miért pont nálunk? Helyszín a Millenáris, ami a mediterrán napfény ellenére megkopottnak, sőt kopottasnak tűnik. A közönség nem a sarki pékségeké. Nem olcsóbbnak vagy nagyobbnak kell látszani. Aki csak tanfolyamot tud ajánlani, annak itt nem érdemes standot foglalni.

Amit keresek, némi egzotikum. Nem az Afrika-részleg. Nyelvek. Amelyek beszélőinek száma az utóbbi két hónapban megugrott az országban. Nyelvek, amelyeket nem értünk, nem beszélünk. Kivéve a köztünk élő, közülük valókat. Ők tolmácsoltak. Már akik vállalták. 

Kamasz voltam, mikor rájöttem, hogy nem lehet mindent megtanulni. Meggyászoltam. Lassan értettem csak meg, hogy ez nem pusztán korlát, de felmentés is, hiszen akkor talán nem is kell. Most, a tarka standok között nem bolyongva, csak járkálva, mert tenyérnyi volt ez a kiállítás, nem nagyobb, belém sajdult ismét. Nem lehet igazán ritka nyelvet tanulni. Ezen még a második születésnapját ünneplő Yunus Emre jelenléte sem változtat. Pontosabban, nyilván lehet, de hivatalos csatornák, vélhetően a csekély kereslet miatt, nincsenek.

Eldobált papírok, örökre eltagadni vágyott identitás… Ha magukkal hozták volna az anyanyelvükön kiállított iratokat, vajon akadt volna, aki elolvassa? Ha nem mindenki vallja magát a befogadandónak kikiáltott nemzetekhez tartozónak, kik tudták volna eldönteni, beszédjük alapján, hogy honnan jöttek? A nyelv, különösen ha anyanyelv, szövet, anyagában mintás, vagy hímzett, tájanként változó, jellegzetes. Abba ütköztem odalent, a gehennom kapujában, mikor még nem látszott, hogy befelé vagy kifelé vezető kapu az, hogy nincs valódi kommunikációs felület, mert nem beszélnek angolul. Én sem. Jobbára olvasok, főleg szakirodalmat, beszédkészségem alig. Egyikükkel valami szláv keveréknyelven próbálkoztunk, de ott se volt közös nevező. Lehet, hogy ők több nyelven is beszéltek: szomszédaik nyelvén. Ez azonban még mindig oly távoli számomra, hogy nem értem azt sem. Ami érthetetlen, az pedig félelmetes. Mindkét félnek. 

Az ujjlenyomatvétel is. Az értelme egyszerű. Egyedi, nem változik. Elveszíteni is csak az ujjaddal együtt tudod. Ha a bőröd megsérül, a gyógyulás után a friss bőr ugyanazt a mintázatot mutatja. Azaz szemben a neveddel, amit elveszíthetsz, eldobhatsz, ez veled marad, míg vagy.  Egyenruhás ember, akivel nem értjük egymást, akinek szavait senki és semmi nem tolmácsolja nekem, az ujjlenyomatomat akarja. Félek. Nem értem. Nem akarom. Más is lehet az oka, mint félelem. Ezt kellene szűrni. Kellett volna. Már mindegy. Bizonyára sokan nem is voltak írástudók, de akik igen, kézbe kapott, anyanyelvükön megfogalmazott pár mondatot megértettek, s társaikkal megoszthattak volna, elmagyarázva mi történik, miért.

Most már persze ez is mindegy. Aki holnap éjfélig eléri a határt, segítséggel, önerőből vagy drágán megfizetve minden kilométert, esélyt kap. Aki nem, arra kemény hónapok várnak. S ki tudja, élet lesz-e a folytatás. Egy biztos, ha mostantól valamit igazságtalannak érzek a magam számára, azt gondolom majd, hogy utolsó filléreimen eljutottam Magyarország déli határára. 2015. szeptember 15. hajnalán.