Emlékszel? Nem? A napjára én sem. Te egyáltalán nem emlékszel? Hát persze. Ilyesmi meg se történhet. Ha mégis, akkor olyan messze, hogy minket már nem érhet el. Nem olyan messze? Akkor pedig olyanokat érint, akik meg is érdemlik.

A napjára nem, de napra, ahogy sütött, pontosan emlékszem. Ferdén sütött már, oldalról, ahogy álltam veled a teraszon. Késő délután? Kora este?

A zúgás, a tompa zúgás nem volt ismerős. Szerencsémre. Félelmetes se. Egy darabig. Amíg bele nem remegett a hegy. Nem az öreg ház, amelyet törvények védtek, tehát védtelen volt. A hegy remegett. A semmilyen korábban hallott hanghoz nem hasonlítható morajlás még további hullámokban közeledett, majd lassan elhalt. Bombázók hangja rezgett a lábam alatt. Amennyire a háztartás és a ti ellátásotok engedte, figyeltem a híreket. Átrepülhetnek vagy nem? Fölöttünk vagy kerüljenek? Fokozza a feszültséget, ha fejünk fölött viszik át a halált, vagy annak az öldöklésnek ott bármi áron véget kell vetni?

Sosem hallottam korábban bombázók zaját, s most a zajuk és a hírek egyetlen hangképpé álltak össze, amely sivításba és robbanásba torkollik majd délen, kétszáz kilométerre. Te, aki a hangokra különösen érzékeny voltál, dermedten fülelted az eget. A táguló világegyetemben már akkor is gyorsan zsugorodó Földön lassan megnyugodott lábam alatt a föld. Akkor még nem tudtam, hogy kétszáz kilométer nem csak repülővel van közel. Nem tudtam, hogy lehet annyit vagy akár többet gyalogolni gyerekekkel is.

Mi ez a távolság, ha az élet múlik rajta?