Eddig érleltem magamban. Hogy ne csak keserű legyen.
Ismét a kanyar.
Az első kislány, akinek az édesanyja a műtét, a folyamatos szemészeti kontroll és a kezelés mellett döntött.
A kislány lát. Olyan jól, hogy ez az iskolai teljesítésben nem fogja gátolni. Apró ábrácskákat számlál, összehasonlít, jeleket rajzol a megfelelő helyekre. Rendben levőnek tűnik. A mérés szerint fölötte a gyengénlátás határának.
Az állam büntetni készül őt. A megvakultak után jár az emelt összegű családi pótlék. Utána nem fog, hiszen „lám, milyen jól lát”.
Értjük, ugye? Ha a gyereket nem kezeltetem, sorsára – azaz a fájdalmak közti megvakulásra hagyom -, akkor kapok tízezer forinttal több családi pótlékot.
Ha mindent megteszek azért, hogy ezt elhalasszam – anya józan, tudja, hogy időt nyerünk csupán -, akkor a ténylegesen meglévő többletköltségekre nem jár.
Panaszkodik, hogy elébe tették a papírt, írja alá, hogy ő kéri gyermeke felmentését a testnevelés alól (ez lenne az egyik óra, amelyen részt vehet); hogy rajzolni szerető kislányát megfosztják attól az az örömtől is. „De akkor miért vetették meg velem a torna- és a rajzfelszerelést? Az lehet, hogy tőlünk tényleg meg fogják vonni az emelt családit?”
Ismét a kanyar.
Az első kislány, akinek az édesanyja a műtét, a folyamatos szemészeti kontroll és a kezelés mellett döntött.
A kislány lát. Olyan jól, hogy ez az iskolai teljesítésben nem fogja gátolni. Apró ábrácskákat számlál, összehasonlít, jeleket rajzol a megfelelő helyekre. Rendben levőnek tűnik. A mérés szerint fölötte a gyengénlátás határának.
Az állam büntetni készül őt. A megvakultak után jár az emelt összegű családi pótlék. Utána nem fog, hiszen „lám, milyen jól lát”.
Értjük, ugye? Ha a gyereket nem kezeltetem, sorsára – azaz a fájdalmak közti megvakulásra hagyom -, akkor kapok tízezer forinttal több családi pótlékot.
Ha mindent megteszek azért, hogy ezt elhalasszam – anya józan, tudja, hogy időt nyerünk csupán -, akkor a ténylegesen meglévő többletköltségekre nem jár.
Panaszkodik, hogy elébe tették a papírt, írja alá, hogy ő kéri gyermeke felmentését a testnevelés alól (ez lenne az egyik óra, amelyen részt vehet); hogy rajzolni szerető kislányát megfosztják attól az az örömtől is. „De akkor miért vetették meg velem a torna- és a rajzfelszerelést? Az lehet, hogy tőlünk tényleg meg fogják vonni az emelt családit?”
Megjön a vakulóban lévő kislány édesapja is, belép, majd
láttomra kihátrál. A tanítónő utána lép, hívja befelé. Minden létező
udvariassági szabályt áthágva felém nyújtott kezét nem engedem el a
bemutatkozás után sem, s hátrálva lépek befelé az ajtón, húzva magammal, hiszen
amit mondani fogok, neki szól, nem a folyosónak.
Elmondom, hogy hasonlítsa csak össze a két kislány látását, és a szeme láttára mérem az operált másiknak a nagyon jó látást, és a saját gyerekének a nagyon rosszat. Ez a különbség a műtétből és a kezelésből származik. Szemét lesütve közli, hogy ők mindent megtesznek a gyerekért…
A tanítónő is „beszáll” a győzködésbe. Tudja ugye, hogy jelentenem kellene, hogy mi történik itt a gyerekekkel?
Ekkor felemeli a fejét. Tudja ő persze, s leghangsúlyosabb ebben a kellene. Mert amíg az intézményi anyagi érdek ahhoz fűződik, hogy ezek a gyerekek itt járjanak iskolába, addig ő azt tesz s még inkább nem tesz, amit akar. Tudja, hogy ha tíz évre visszamenőleg nem tettek semmit a szülői elhanyagolás ellen, nem most fognak.
Megvan itt mindenkinek a maga érdeke, amelyért tevékenyen vagy éppenséggel passzivitással küzd. Az egyetlen elsikkadó érdek a gyermeké, aki magáért tenni nem tud.
Saját autóján,már szabadidejében visz visszafelé a vasúthoz a tanítónő.
Egy egyenesben rám emeli a tekintetét: „Mi valami borzalmas dologhoz asszisztálunk itt, ugye?”
Csak bólintok.
Amikor a máltaiak látták a gyerekek és a velük foglalkozó egyetlen tanító vergődését, papíremlékművet akartak állítani: cikk egy országos napilap utolsó oldalán, mondjuk a „mindennapi hősök” rovatban.
Az igazgatónő a szokásos felszínes kedvességgel és mosolygással válaszolt az újságírónak: persze, hogyne, szeretettel várjuk. A tanítónőnek pedig: ugye nem képzeled, hogy megengedem. Amúgy se jön ki egy értelmes mondat se a szádon. Mondd csak le szépen!
Ez a falu és ez a helyzet elég mélyen van ahhoz, hogy történhet ebben az országban bármi: az sose fog oda leérni.
Elmondom, hogy hasonlítsa csak össze a két kislány látását, és a szeme láttára mérem az operált másiknak a nagyon jó látást, és a saját gyerekének a nagyon rosszat. Ez a különbség a műtétből és a kezelésből származik. Szemét lesütve közli, hogy ők mindent megtesznek a gyerekért…
A tanítónő is „beszáll” a győzködésbe. Tudja ugye, hogy jelentenem kellene, hogy mi történik itt a gyerekekkel?
Ekkor felemeli a fejét. Tudja ő persze, s leghangsúlyosabb ebben a kellene. Mert amíg az intézményi anyagi érdek ahhoz fűződik, hogy ezek a gyerekek itt járjanak iskolába, addig ő azt tesz s még inkább nem tesz, amit akar. Tudja, hogy ha tíz évre visszamenőleg nem tettek semmit a szülői elhanyagolás ellen, nem most fognak.
Megvan itt mindenkinek a maga érdeke, amelyért tevékenyen vagy éppenséggel passzivitással küzd. Az egyetlen elsikkadó érdek a gyermeké, aki magáért tenni nem tud.
Saját autóján,már szabadidejében visz visszafelé a vasúthoz a tanítónő.
Egy egyenesben rám emeli a tekintetét: „Mi valami borzalmas dologhoz asszisztálunk itt, ugye?”
Csak bólintok.
Amikor a máltaiak látták a gyerekek és a velük foglalkozó egyetlen tanító vergődését, papíremlékművet akartak állítani: cikk egy országos napilap utolsó oldalán, mondjuk a „mindennapi hősök” rovatban.
Az igazgatónő a szokásos felszínes kedvességgel és mosolygással válaszolt az újságírónak: persze, hogyne, szeretettel várjuk. A tanítónőnek pedig: ugye nem képzeled, hogy megengedem. Amúgy se jön ki egy értelmes mondat se a szádon. Mondd csak le szépen!
Ez a falu és ez a helyzet elég mélyen van ahhoz, hogy történhet ebben az országban bármi: az sose fog oda leérni.
Szeretném a cáfolatot: nem hallani, LÁTNI.
