Újraindultunk, útnak indultunk. Néhol úttalan utakon. (Tegnapi hír, hogy lezárták azt, amelyiken nem értettük a szembejövők különös nyomvonalát ... egy darabig. A megértés után már csak a reménykedés maradt, hogy megússzuk tengelytörés nélkül.)
Pici lány volt: nem fiatal, alacsony, különös arányokkal. Nem tudom, ez kamaszkorára alakult így, vagy korábban senkinek nem szúrt szemet, de senki nem említi a korábbi  papírokban. 9 évig nem jártak a bizottságban. Most, hogy a biztos bukástól lehetett menekülni általa, elmentek. Lett is felmentés: alig maradt, amiből érettségizni lehetne.
Aztán elmentünk egészen messzire is, hosszan, melegben.Először hallani sem akarnak rólam. Aztán derengeni kezdek. Hívják a gyermekvédelmist. Aggodalmait rám ontja, órára el. Szünetben osztályfőnök mesél: nem tanítja, mert ő a csoport egyik felének az egyik nyelvet, de aki miatt én felkerekedtem, a másikat tanulja. Szeme rajta, szárnya fölötte. Reméljük, elég lesz. Hospitálni kéne. Történelem... Tanár nem jő. Ja, tényleg: nem is fog. Mert nem tanít, hanem betanít, valakiknek műsort. A helyettesítés pedig nem szakszerű. Aztán? Aztán angol. Lenne. Nem lesz, mert ugyan az angoltanár helyettesíti önmagát, de kap még egy fél csoportot, és megérthetem, hogy ilyen létszám mellett nincs remény. Utána? Utána olyan óra, amely alól éppen most kapott felmentést. És aztán? Testnevelés. Utaztam - kollégával - 370 kilométert, láttam a gyereket - konzultáltunk (mert ez a szakszó, "mi az, hogy "beszélgetés"???, beszéltem néhány felnőttel (nem, az is konzultáció volt), betekintést nyertem az üzemszerű működésbe, majd hazaautóztunk. 12 ezer forint benzinköltség, két ember egy napi munkaideje. Megérte. Vagy nem...
Most már mehetünk tömegközlekedéssel is.
Mentem is. A bányába. Nem, azon is túl. A bánya bezárt. A vájáriskola nem, csak profilt váltott. Befogadó iskola. Elfogadó és felfogó. Felfogja az iskolarendszer egyre likasabb hálóján kihullani készülő gyermekeket. Vezetője komoly ember: nem engedi, hogy magántanuló legyen, aki csak az idő múlását várná otthon. Csak eltelne: négyszer volt 9. osztályos "a tanuló". Okos, felelősségteljes - s ritka - pedagógiai döntés: be kell járni; esély, hogy mégiscsak ragad rá valami az út porán túl.
Hallás után jól tudna tanulni. Nem akar. Semmit nem akar. Nem tudja, hogy a semmit akarja-e vagy valamit akar-e. Kevéske látásából is sok elveszett még. A táblára írtakat 1 méterről sem látja olvasni. Könyvben, füzetben pedig csak akkora betűket tud elolvasni, amekkorákat már nem érdemes se kézzel írni, se egyedileg nagyítani. Nagyító kéne ... vagy még inkább laptop, beszélő programmal.Utóbbi lenne ingyen is, jogszerűen. Kérdés, hogy akik segítenének, mit tehetnek, ha ő nem dönt a saját életéről, arról, hogy folytatni és nem elfolyatni akarja csupán.
Két nap múlva másik gyerek. Ő még tényleg az. Nem gyerekproblémákkal. Egyhatodára csökkent látásélesség, súlyos beteg édesanya, tartósan munkanélküli apa. És ő már csak 16 éves koráig tanköteles. Már csak volt: betöltötte. Itt is felelősségteljesen döntenek: nem írják ki - bár tehetnék. Hátha megjön az esze, hátha megtanul legalább akarni.
Főnököm kezembe adta a Híd programban résztvevő iskolák listáját. Nézegettem: profiljuk, elhelyezkedésük a mi kihullani készülő gyermekeink problémájára nem jelent majd gyógyírt. Pontosabban: nekik sem. Úgy tűnt, valamiféle lelkiismeret megnyugtatására készült.
Hol vannak azok a különlegesen felkészült (és különlegesen megfizetett) tanárok, akik ezekkel a különleges gyerekekkel dolgozni tudnak majd, érdemben, hogy ne csak az idő múljon?
Nyilván a szomszéd szobában készülnek fel, azok mellett a felügyelők mellett, akik majd ellenőrzik őket, a munkájuk minőségét - az adminisztráció alapján. Hiszen tudjuk, minden munkának az a sava-borsa. A tanári munkának különösen.