Szkáj, szkájcsizma, szkájszkréper, szkájholer.
Írnod kellene az adminisztrációdat. Amely megmutatja, hogy
megtervezted. Amely megmutatja, hogy elvégezted. Ami … ami olyan távoli. Olyan
idegen.
Holnap majd bejön egy apa, hogy elmondja, nem, nem, az ő
kislánya soha. Olyat? Nem. Most pedig főleg nem. Már mosogatás közben megtaláltad
azt a mondatát, amellyel szembesítheted. „Szeretném, ha nem hinnék el azt, amit
arról mond, hogy nálunk otthon mi van, mert hazudik.” Van tehát a papír,
amelyre saját kezével leírta a leányka, hogy mit csinált, s van ez a mondat.
Akkor a holnapi osztályfőnöki meccsre is felkészültél.
A szkáj azonban nyúz. Nem a Sky News, amely mindig a
legfrissebb hírekkel szolgál. Egy régi emlék.
A legtöbb széken fekete volt, néhányon piros. Nem a mi
termünkben. Ott egyszerű, kárpitozatlan faszékek álltak a padok mellett. Ezek a
székek a kémia előadóban voltak. Sajnos nem tudom fel, hogy mit kerestünk mi
heti egy, koradélutáni órában abban a teremben, első osztályosokként, de jó
hely volt. Egy magasságban a szemközti házzal. azzal az emelettel, ahol
laktunk. A közbeékelődő földszintes nyomdaépület nem akadályozta a merengést.
Ahogy erkölcsi érzékünk sem a funkcióörömöt. Ma már rongálást mondanék. Akkor
azonban pusztán élvezet volt. Máig fel tudom idézni markomban az érzést, ahogy
a ceruzák hegye a kezdetben ellenálló, majd hirtelen engedő szkáj bevonaton át finoman
koppant a szék fáján.
Nem tudom hány hete lyuggattuk lelkesen, tanítónk háta
mögött a műbőrt, amikor eljött a számonkérés. Mondhatnánk azt is, hogy az
igazság pillanata, de látjuk majd, s beláthatjuk, hogy odáig nem jutott el az
ügy.
Talán a teremben tanító szaktanárnak tűnt, fel, talán a takarítónak,
hogy a székek, a frissen bevont székek burkolata csupa lyuk. Csupa lyuk, mióta
az édes kis elsősök, az óvodából éppen csak átkerült aranyos kis gyerekek is
be-bejárnak a terembe.
Szegény osztályfőnökünk kapta a feladatot, hogy kiderítse,
hogyan indult el a rongálásba futó játék. Felállított valakit.
-
Te lyukasztgattad?
-
Igen. De nem én találtam ki.
-
Hát?
-
Petitől láttam.
-
Peti, lyukasztgattad?
-
Igen, de nem én találtam ki.
-
Sejtettem. Kitől láttad?
Mondja a következő nevet. Kezdetben csak fiúk, aztán már
lányok is állnak a tábla előtt egyre növekvő sorban. Rám is sor kerül.
-
Lyukasztgattad?
-
Igen.
Nem teszem hozzá, hogy nem én találtam ki, mert arra emlékszem, hogy ha körülnéztem, mikor ebben a teremben ültünk, mindig volt
valaki, aki éppen … én is. Hogyne. Kipróbáltam. Jó érzés volt.
-
Kitől láttad?
Átfut rajtam, hogy azt mondjam, mindenkitől. De ez nem lenne
igaz. Néhányan tényleg soha nem csinálták. Már annyian vagyunk itt és annyira
mindegy, hogy leszünk-e többen. Valaki úgy dönt bennem, hogy már elég. Aki már
itt áll, annak mindegy. Aki még a helyén ülhet, annak nem. Találomra rámutatok
valakire a már állók közül.
-
Tőle.
A kör bezárult. Tanítónknak is elege lehetett. Nem firtatta
tovább, hogy a még ülők között vannak-e más lyuggatók, bár a padokból felszálló
sóhaj talán az ő figyelmét sem kerülte el.
Az igazság elbukott, én vetettem neki gáncsot, s tanítóm
segítette talpra, de nem bántam.
Nem emlékszem, hogy milyen büntetést kaptunk. Nem tudom,
kellett-e a szüleinknek fizetniük a tönkre tett székek miatt. Nem emlékszem
másra, csak az átlyukadó bőr érzésére a kezem alatt és arra, ahogy felvillant
bennem: nem kell már hosszabb sor. Nem lett volna tőle semmi sem igazabb, sem
igazságosabb.